A hidegháború megszűntével szükségessé vált a korábbi nemzetközi renddel és rendszerrel foglalkozó elméleti gondolkodás megújulása is. Mivel a korábbi bipoláris rendszer egyik alappillérét a Szovjetunió és a körülötte szerveződő tábor alkotta, a Szovjetunió utódállamaként fellépő Oroszország értelemszerűen nem eshetett ki az újfajta megközelítések érdeklődési köréből sem. Ellenkezőleg, az egyik legnagyobb elméleti- és gyakorlati – kihívást éppen az jelentette, hogy milyen lesz Oroszország elhelyezkedése, szerepe az új, egyesek szerint multipolárisnak tartott, mások szerint unipolárisnak nevezett világrendben?

Nagyhatalom? Európai?

A kérdés a nyugati elemzőket és az orosz értelmiséget egyaránt izgatta. Az utóbbiak számára a válasz egyben az új identitás megtalálását is jelentette volna. A következő legfontosabb kérdések merültek föl.  Hatalmi tényezőnek tekinthető-e Oroszország a megváltozott nemzetközi viszonyok között? Ha igen, ez mely dimenziók mentén ragadható meg? Hová tartozik Oroszország, egyértelműen európai állam-e? Hogyan integrálható a nemzetközi és európai politikai és gazdasági struktúrákba? Egyáltalán, hogyan változik a nemzetállamok szerepe? Természetesen e kérdésekre igen sokféle válasz érkezett a Nyugat és Oroszország oldaláról is. A posztbipoláris elméleti megközelítések egyik alapkérdése, hogy a Szovjetunió örökébe lépett Oroszország nemzetközileg nagyhatalomnak tekintendő-e? Ehhez szorosan kapcsolódó kérdés, többpólusúvá vált-e, válik-e a világ a hidegháborús szembenállás megszűntével?

 Oroszország Európában elfoglalt helyét, ennek részeként az orosz-EU kapcsolatokat elemezve az elsőként felmerülő elméleti kérdés a következő: mennyiben tekinthető európainak Oroszország különféle – földrajzi, történelmi, kulturális vagy éppen vallási – megközelítésekben? Még a legkonkrétabbnak tűnő megközelítés, a földrajzi sem ad teljesen egyértelmű választ. A hagyományos, Európa-szerte oktatott földrajz megközelítése alapján tehát kizárólag földrajzi értelemben Oroszország egyértelműen Európa szerves része, pontosabban Európa keleti perifériája. Eközben azonban a világ azon a néhány kevés országa közé tartozik, amely egy másik földrész, Ázsia tekintélyes állama is mind területét, mind pedig lakosságát tekintve. Az európaiság meghatározása természetesen túlmutat a földrajzi határokon.

Félelem, összefogás és demokratikus fordulat

Oroszország és az EU kapcsolatának vizsgálatát érdemes visszavezetni egészen a második világháború végéig, amikor felbomlik az antifasiszta koalíció, és kezdetét veszi a bipoláris világrend kialakulása. A második világháború utáni helyzet nem kedvezett Európának: elvesztette korábbi vezető pozícióját a világpolitikában, és szinte tehetetlenül szemlélte, hogyan alakul a sorsa a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió árnyékában.  Országai nem voltak képesek szavatolni biztonságukat a kommunista Szovjetunióval szemben, és az ebből fakadó félelem vezetett el Nyugat – Európa államainak összefogásához:

• 1948-ban a Brüsszeli Szerződéshez (amely egyenes utat jelentett a NATO megalakulásához)
• 1951-ben a Montánunióhoz, 1952-ben a végül meghiúsult Európai Védelmi Közösséghez
• 1954-ben a Nyugat-európai Unióhoz
• 1957. március 25-én a Római Szerződéssel létrejött Európai Gazdasági Közösséghez.

Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) – mint új típusú nemzetközi jogalany – a megalakulása után nagy hangsúlyt helyezett jogalanyisága elismertetésére. A világ országainak többsége különösebb fenntartás nélkül elfogadta a Közösség nemzetközi hatáskörét azokon a területeken, ahol a tagállamai ezzel felruházták, azonban a Szovjetunió és a többi KGST-ország megtagadta az EGK jogalanyiságának elismerését. A KGST az EGK-ban a NATO nyugat-európai szárnyát alátámasztó, ellenséges gazdasági szervezetet látott, ezért tagállamai nem fogadták el az EGK-t a nemzetközi kapcsolatok egyenrangú résztvevőjének, és ezt a véleményüket minden lehető alkalommal kifejezésre is jutatták. A Szovjetunió 1991-es széthullásával új fejezet kezdődött az európai integráció és a Szovjetunió jogutódja, Oroszország történetében. Oroszország a 90-es évek elején megpróbált a lehető legnagyobb mértékben eltávolodni a Szovjetunió belpolitikai örökségétől, és hangsúlyozta demokratikus elkötelezettségét, elsősorban azért, hogy elnyerje a Nyugat jóindulatát.

EU – Orosz párbeszéd

1993-tól azonban az orosz politikai elit nagy része előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az USA nem kezeli egyenjogú partnerként Oroszországot, illetve napirendre került a NATO keleti bővítésének kérdése is, amely Oroszországban felébresztette az elszigetelődéstől való félelmet, valamint a délszláv válság is rávilágított az eltérő külpolitikai érdekekre. Az orosz külpolitika revíziója ellenére 1994. június 24-én Korfun Oroszország és az EU megkötötte a partnerségi és együttműködési megállapodást, a ratifikáció azonban elhúzódott az 1994. decemberi csecsenföldi orosz intervenció miatt, és csak 1997-ben lépett életbe. A partnerségi szerződés egyik központi elemét az EU és Oroszország közötti politikai párbeszéd képezi, amelynek célja a partnerek közötti kapcsolatok erősítése, a demokrácia és az emberi jogok betartásának biztosítása, valamint fontos nemzetközi kérdésekben a felek nézeteinek közelítése. A felek közötti gazdasági együttműködés célja az orosz gazdaság szerkezetátalakításának, a környezetvédelemnek és a harmonikus társadalmi fejlődésnek az elősegítése. A partnerségi és együttműködési megállapodás hatálya 2007 novemberében járt le, az új stratégiai partnerségi szerződés megkötését azonban a lengyel vétó akadályozza, ezért az eredeti megállapodás hatálya automatikusan meghosszabbodik. Fontos állomása volt az EU és Oroszország együttműködésének az Európai Tanács 1999-es kölni csúcsán elfogadott közös stratégia Oroszországról (Az Európai Unió Oroszországra vonatkozó közös stratégiája). Ebben a dokumentumban az alábbi fő célokat határozták meg:

• A demokrácia, a jogállamiság és az átlátható közintézmények megszilárdítása Oroszországban. Ennek megvalósítása képezi az alapját a gazdasági és társadalmi fejlődésnek.
• Oroszország integrációja a közös európai gazdasági és szociális térségbe. Ennek érdekében az Unió támogatja Oroszország WTO-tagságának megszerzését, továbbá az EU-orosz szabadkereskedelmi övezet feltételeinek megvalósulásának.
• Együttműködés az európai és az Európán túli stabilitás és biztonság megerősítése érdekében. Ehhez elengedhetetlen a tartós politikai és biztonsági párbeszéd, amely során a partnerek közelíteni tudják érdekeiket, illetve közösen képesek reagálni a kontinens biztonsági kihívásaira.
• A globalizáció eredményeként számos terület van, ahol szintén kooperációra van szükség: az energiaellátás biztosítása, a nukleáris biztonság megteremtése, valamint a környezetvédelem, az emberkereskedelem, a pénzmosás a kábítószer-kereskedelem és az illegális bevándorlás megelőzése érdekében.

EU, mint potenciális partner

Az EU közös stratégiájára adott orosz válaszként értelmezhető az orosz kormány által 1999 októberében elfogadott dokumentum, amely „Az Orosz Föderáció Középtávú EU Stratégiája” címet viselte, és a 2000 és 2010 közötti időszakra határozza meg azokat a feladatokat, amiket Oroszországnak kell megoldani a kapcsolatok továbbfejlesztése érdekében. Ezzel a dokumentummal kapcsolatban azonban nem lehet pontosan tudni, hogy valóban az EU-val kialakítandó konstruktív kapcsolatokra irányult, vagy az USA-val szemben megfogalmazott többpólusú világ kialakítását célzó orosz politika eszköze. Ekkorra ugyanis átértékelődött az orosz nyugatbarát politika abban a tekintetben is, hogy már nem az USA volt az elsődleges potenciális partner, hanem az EU. Ez a szemléletváltás több okra vezethető vissza: egyrészt egyértelművé vált, hogy az orosz és az amerikai képességek között hatalmas szakadék tátong, és ez az aszimmetria még akkor is súlyos politikai ütközéshez és félreértéshez vezet, ha Washington a lehető legnagyobb jóindulattal viseltetik Oroszország iránt (ami G.W.Bush 2001-es beiktatása után nem mondható el). Másrészt gazdasági értelemben Moszkvát jóval erősebb szálak kötik az EU-hoz (kiváltképpen a kelet-európai országok csatlakozása után), mint az USA-hoz.

A 2003 májusában Szentpéterváron tartott EU-orosz csúcson a felek elhatározták az együttműködésük megerősítését. A közös területeken való együttműködés végrehajtása érdekében szükséges eszközöket a Moszkvában 2005 májusában megrendezett találkozón határozták meg. Ami az EU és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatokat illeti, alapvetően három pilléről beszélhetünk: kereskedelem, beruházások és segélyek. A kereskedelmi együttműködésen belül külön kategóriát képeznek az Unió számára létfontosságú energiaforrások: a kőolaj és a földgáz. Az EU energiabiztonságának szavatolása érdekében egyrészt folyamatos energiadialógust folytat Oroszországgal, másrészt növeli a megújuló energiaforrások felhasználásának arányát, harmadrészt más beszerzési lehetőségeket keres.

Kölcsönös függőség (gazdaság, energia)

Az EU a gázellátás nagyfokú Oroszországtól való függősége miatt vette tervbe a Nabucco vezeték megépítését, amelyen keresztül nem orosz, hanem türkmén, kazah, azeri és esetleg iráni gáz érkezne. A valóságban nem csak az EU tagállamai függnek Oroszországtól, hanem a dependencia kölcsönös: az orosz energiahordozók exportjának 70%-a az EU-ba irányul. Az Oroszországgal szembeni vissza-visszatérő bizalmatlanság ellenére szükség van a lehető legszorosabb együttműködésre az EU és Oroszország között a szoros gazdasági kapcsolatok, az EU energiabiztonságának szavatolása, a globális biztonságpolitikai kihívások közös kezelése, és az orosz demokrácia anomáliáinak kiküszöbölése érdekében. Ehhez viszont elengedhetetlen a hidegháború okozta sérelmeken és félelmeken való felülemelkedés (ez elsősorban a balti államok és Lengyelország esetében jelent nagy kihívást), amelyek csak további bizalmatlanságot, félreértést és összeütközést eredményeznek az EU és Oroszország között.

Egységes orosz medve, és szétszórt Európa?

Azt is látni kell, hogy az Európai Unió nincs a legjobb tárgyalási pozícióban Oroszországgal szemben. A politikai unió felé tett fontos lépésként értelmezhető Alkotmányszerződés bukásával, és a külpolitikai kérdésekben való egységes fellépés továbbra is fennálló hiányával nem tűnik kellő komolyságú politikai egységnek Oroszország számára. Ráadásul az Orosz Föderáció a jelentős gazdasági növekedésével párhuzamosan célul tűzte ki geopolitikai helyzetének stabilizálását is, amelyben komoly szerepet szán a kvázi diplomáciai eszközként használt energiapolitikának. Ha visszatekintünk az orosz külpolitika elmúlt több mint két évtizedére, megállapíthatjuk, hogy a kezdeti fenntartás nélküli nyugatbarát politikától mára eljutott a hagyományos orosz külpolitikai attitűd másik fő irányvonalához, az Eurázsia-stratégiához, amelynek lényege, hogy Oroszország, mint az EU-t és Kelet-Ázsiát összekötő híd, központi szerepet tölthet be a két kontinens közötti kereskedelem, szállítás és kommunikáció területén. Ugyanakkor az elmúlt hónapok eseményei, nevezetesen a Krím-félsziget orosz megszállását és a kelet-ukrajnai harcokban való részvételt követő gazdasági szankciók a kívánt híd-szerep helyett könnyen elszigetelhetik Oroszországot, ami mindkét fél számára fájdalmas következményekkel járhat.

Szelezsán Mariann
DEX Műhely