2011-ben kezdetét vette Szíria egyik legvéresebb története, amikor két ellentétes erő feszült egymásnak, előbb csak reformokért, később rezsimváltásért tüntetve. A szíriai események negatívan hatottak a lakosság nagy részére, és 2012 végére körülbelül 500.000 szíriai hagyta el szülőföldjét.
Közülük sokan a szomszédos Törökország területére érkeztek, leginkább a területi elhelyezkedésük miatt. A török politika meglehetősen segítőkésznek bizonyult, a határ menti Hatay tartományban kialakított menekülttáborokban helyezték el a szíriaiakat. A menekültek növekedésével nőtt a feszültség is a helyiek és a bevándorlók között, míg a kormány a menekültek kijárásának korlátozására szánta el magát.
A második „legkedveltebb célpont” Jordánia valószínűleg azért érkeztek sokan a területre, mert kvázi testvérként kezelték őket, hiszen hasonlóak a hagyományaik, vallásuk. Jordánia ad otthont a kenyai Dadaab tábor után második legnagyobb, Za’atari menekülttábornak.
A tábor alapjait 9 nap alatt építette fel 100 menekült család. Mára körülbelül 120.000 menekült él Za’atariban. A tábor létszáma meglehetősen hullámzó, vannak, akik újonnan érkeznek, vannak, akik egy másik táborba mennek át és vannak, akik megpróbálnak a saját lábukra állni. Andy Needham – a tábor szóvivője – szerint, az elmúlt hónapokban naponta átlagosan körülbelül 300-an érkeztek Za’atariba, ennek ellenére a menekültek száma a jelenlegi tendencia szerint, csökkenőben van.
Minden esetben két fázist különböztethetünk meg egy menekülttábor életében. Az első szakasz, amikor egyszerre tömegek özönlenek a tábor területére. Ilyenkor gyorsan kell reagálni, nincs lehetőség a túlzott tervezésre. Majd amikor kissé csökken a táborba érkezők száma, elkezdődik a második szakasz. Ekkor a menekültekkel egyeztetve kialakítják a tábor arculatát, ez esetben úgynevezett utcavezérek közvetítik az emberek akaratát az ENSZ felé. Így történhet meg az, hogy a menekültek hasonló körülményeket próbálnak meg kialakítani, mint ami Szíriában övezte őket.
Za’atarit városként is felfoghatjuk: 12 igazgatási körzet alkotja, ahol egyre inkább kiépül az infrastruktúra, például az aszfaltozott utak képében. A helyet az ENSZ egyik embere, Kilian Kleinschmidt vezeti, aki arról híres, hogy a legkilátástalanabb helyzeteket is képes megoldani. Kleinschmidt érkezése előtt a menekülttáborban viszonylag gyakoriak voltak a zavargások, nem volt igazán jelentős a közbiztonság. Mára azonban – mintegy másfél év alatt – sikerült rendezni ezt a problémát, és Za’atariban is beköszöntött a poroszos (esetünkben inkább németes) fegyelem és precizitás.
A tábor városias jellegét erősíti a 4 kórház, az iskolák és – a francia ENSZ-esek által elkeresztelt Champs-Élysées – Za’atari nyüzsgő főutcája, ahol találkozhatunk esküvői ruhával, aranyművessel, internet kávézóval, billiárdteremmel és még egy fehérnemű bolttal is.
Za’atari nemcsak egy városiasodott menekülttábor. Sajnos itt is megjelentek a társadalmi különbségek. A tábor másik végén mérhetetlen szegénységbe botlunk. Ez az a hely, ahol az embereknek még nincs konténerük sem. Elvesztették mindenüket, amikor elhagyták Szíriát, és az ENSZ segélyei számukra tényleg az életet jelentik. Itt egy 5 fős család 10 dínárból (kb. 6000 Ft) él, míg az előző városrészben egy hálóingért 6 dínárt (kb. 2000 Ft) kell fizetni. Az ENSZ élelem ellátási rendszerében új képződmény, hogy nemcsak hideg ételt, hanem élelmiszerutalványt is adnak, és így a menekültek maguk dönthetik el, hogy mit vásárolnak meg a helyi szupermarketban (ami pont olyan, mint nálunk, van benne futószalagos pénztár, húsok a hűtőpultban, és zöldségek a ládákban).
A tábor működtetése igencsak költséges, napi 500.000 dollárt kóstál, beleszámítva ebbe a napi fél millió szelet kenyeret és a több száz liternyi víz költségét. Kleinschmidt szerint ha valóban hosszú távra kívánnak berendezkedni, az csak úgy lenne lehetséges, ha a táborlakók is hozzájárulnának valamivel a lakhatásukhoz. Needham úgy nyilatkozott, hogy mindaddig, amíg a menekültek nem tudnak hazatérni Szíriába, működtetni fogják Za’atarit – éves költségvetés hiányában adományokból teszik ezt. Nemcsak az ENSZ tartja fent a tábort, más segélyszervezetek is képviseltetik magukat, például a JHAS (Jordan Health Aid Service), mely kórházat üzemeltet a tábor területén.
Ahogy a háború elhúzódik, úgy veszítik el a szíriaiak a reményt, hogy valaha is hazatérhessenek. Azok a menekültek, akik egy-két éven belül nem tudnak visszamenni az otthonukba általában egy magasabb életszínvonalat biztosító országban szeretnének berendezkedni, ez a magyarázata annak, hogy hazánkba, és az Európai Unióba is egyre több szíriai menekült érkezik.
Paróczai Anikó
