A közgazdaságtan alapvető célja, hogy az emberiség szűkösen rendelkezésre álló erőforrásainak optimális elosztási és felhasználási lehetőségeit vizsgálja annak érdekében, hogy az így szerzett ismereteket a társadalmak, és bennük természetesen az egyének jólétének növelésére használja fel.

Hogyan mérhető az egyéni jólét? Nos, ezt a kérdést a szakemberek körében is számos vita övezi. Az egy főre jutó GDP-nek (a bruttó hazai jövedelemnek egy főre eső része) számos hiányossága van: például figyelmen kívül hagyja a háztartási tevékenységeket, a gyermeknevelést és az otthoni idősgondozást, vagy eltekint az olyan állam által nyújtott, mégis jólétet növelő szolgáltatásoktól mint a rendfenntartás, vagy a honvédelem. Bár a GDP jóléti mutatók körében betöltött monopol helyzetét számos alternatív mérőszámmal (pl. HDI, HPI, EF) igyekeztek meggyengíteni az elmúlt évtizedek során, továbbra is a GDP-t tekintik a társadalmi és egyéni jólét legelfogadottabb indikátorának. A GDP egy adott ország adott időszak alatti összes jövedelmét jelenti, és mivel hosszú távon a megtermelt jövedelem határozza meg a fogyasztást, így az emberek fogyasztási lehetőségeit is behatárolja. A jövedelem és a fogyasztás a jólétet, az elégedettséget erősen meghatározó tényezők; viszonylag könnyű mérhetősége mellett ez az oka elterjedt használatának a jóléti mutatók körében. (Megjegyzés: az árfolyamok, árszínvonalak és egyéb tényezők változásai és eltérései miatt a különböző országok és időszakok GDP-értékeit csak az ún. vásárlóerő-paritáson van értelme összehasonlítani. Belátható, hogy 1 dollár vásárlóereje, azaz a belőle vásárolható jószágkosár reálértéke más volt az USA-ban 1950-ben, mint 2013-ban, illetve ma 1 dollárért Ugandában nagyobb értékű jószágkosár vásárolható, mint az Egyesült Államokban.)

A gazdaságpolitikák érthető állandó célja tehát a reál GDP, az országok vásárlóerejének emelése, végső soron a gazdasági növekedés elérése, és a növekedés ütemének fenntartható maximalizálása. Idevágó kutatások, mint például Douglass C. North Nobel-díjas közgazdász vizsgálatai azt bizonyítják azonban, hogy hosszú távon a gazdaságpolitikák csak közvetve lehetnek hatással a gazdasági növekedés ütemére.

Melyek akkor azok a tényezők, amelyek a gazdasági fejlődést közvetlenül meghatározzák?

Népesség

Történelmi léptékekben vizsgálva a Föld népességének, illetve a (becsült) egy főre jutó reál GDP-nek alakulását, mindkét esetben hasonló görbét kapunk.    

A logaritmikus skálán jól látszik a két, nem kis fantáziával hokiütőnek (hockey stick) aposztrofált, egymásra szinte tökéletesen illeszkedő forma. Persze önmagában az a tény, hogy a vizsgált két tényezőnk együtt változott történelmünk során, még nem bizonyítja a köztük fennálló ok-okozati összefüggést. Klasszikus példával élve: attól, hogy napfelkeltekor kukorékol a kakas, még nem bizonyítja azt, hogy a kukorékolás okozza a napfelkeltét, és viszont. A közgazdászok ezért nem elégedhetnek meg a népességszám és az egy főre jutó GDP együttmozgásának puszta leírásával, meg kell próbálniuk értelmezni és magyarázni a jelenséget.

Az első megközelítés talán ez lehet: több ember, több munkás, több megtermelt jószág, és így nagyobb jólét és jövedelem. Ez önmagában azonban nem magyarázhatja az egy főre eső jövedelem növekedését, hiszen a GDP/fő törtben a nevező is megnövekedett. Próbáljuk meg tehát más megközelítéssel magyarázni a jelenséget. Ehhez a közgazdaságtan klasszikus fogalmát, a szakosodást (specializációt) vehetjük kiindulópontul. Nyilvánvaló, hogy ha a tanulás mellett kizárólag nekünk, hallgatóknak kellene megtermelni és megfőzni ételünket, elkészíteni használati tárgyainkat, felépíteni házunkat, gyógyítani betegségeinket, megvédeni életünket és vagyonunkat stb., akkor a diploma megszerzése eléggé utópisztikus gondolatnak tűnne. A szakosodás teszi lehetővé, hogy a társadalmi szintű munkamegosztás hatékonyan megvalósulhasson. A külkereskedelem megjelenésével és a kereskedelmi kapcsolatok fejlődésével előbb országok közötti, napjaink globalizálódó gazdaságában pedig már világméretű munkamegosztásról beszélhetünk. Több ember többfelé, és ráadásul egyre kisebb, jobban körülhatárolható tevékenységek elvégzésére specializálódhat, amelyet így jobban, gyorsabban, olcsóbban, tehát a társadalom számára nagyobb hasznot hajtóan végezhet. A nagyobb népesség ugyanakkor nagyobb piacot is jelent, ahol a termelők egyre szorosabb versenyre kényszerülnek, hogy a fogyasztók egyre magasabb és differenciáltabb igényeit kielégíthessék. A piaci verseny éleződése, a méretgazdaságossági szempontok érvényesülése a termékék és szolgáltatások olcsóbbá válásához, minőségének javulásához vezet. Más irányból közelítve: a verseny a termelőket termelékenységük fokozására ösztönzi, és mivel fajlagos költségeik csökkenek, a dolgozók reálbére nő, így egyre több jószágot vásárolhatnak, egyre magasabb életminőségben élhetnek. Láthatjuk tehát, nem véletlen, hanem több tényező együttes hatása okozza, hogy a népesség és a jólét növekedése korrelál egymással: a több ember nagyobb jólétet jelent, a nagyobb jólét pedig több embert.

Ötletek

Amint az az előző grafikonból is kiolvasható, a Föld népessége Kr. u. 1000-ig gyakorlatilag alig növekedett (ekkor 4-500 millióra becsülhető a Föld lakossága), 1000-től figyelhető meg egy lassú növekedés, de kb. 1850-re érte csak el az egy milliárd főt. Innentől kezdve azonban rendkívül felgyorsult a növekedés üteme. A kétmilliárdos határ eléréséhez már csak 80 év kellett (1930 körül), újabb 80 év elteltével pedig már a lakosság száma a 7 milliárdot is meghaladta (2011).

Hogy mi állhat ennek az előbb lassan meginduló, majd egyre gyorsuló növekedésnek a hátterében? Charles I. Jones és Paul Romer kutatásai szerint többek közt az általuk „ötleteknek” definiált technológiai újítások, innovációk adhatnak választ a kérdésre. Az ötletek ún. nem-versengő jószágok, felhasználásukból senkit nem lehet kizárni, és a felhasználással az ötlet állománya nem csökken. Míg egy ház felépítéséhez szükséges alapanyagok versengő jószágok, hiszen szűkösen állnak rendelkezésre, a tervezéshez felhasznált Pitagorasz-tétel nem-versengő jószág. A nem-versenyző jelleg adja az ötleteknek azt a sajátságát, amely széleskörű felhasználhatóságukhoz vezet.

Az innovációk hatására 1000 körül kezdett el fejlődni a mezőgazdasági termelés (nehéz eke, nyomásos gazdálkodás stb.), amelyre a középkor feudális rendszerei épültek. Az agrárszektor technológiai fejlődése, majd az urbanizáció és a céhek még az ekkor oly gyakori és súlyos járványok ellenére is viszonylag hatékony motorjai voltak a gazdasági növekedésnek. Az igazi ugrás azonban az ipari forradalommal kezdődően következett be. Egymást érték az új találmányok, eljárások a gazdasági élet valamennyi területén. Ráadásul a tudásanyagok akkumulálódtak, a feltalálók és tudósok egyre inkább támaszkodhattak egymás eredményeire. A tudományos kutatók és innovátorok száma még az ekkor jelentősen meglóduló népesség számának növekedési ütemét is meghaladó mértékben emelkedett. Utóbbi folyamat napjainkban is megfigyelhető, hosszú távon szembeötlő a K+F szektorok dinamikus fejlődése. Tulajdonképpen az emberiség tudásanyagának egymásra épülése, szintézise, és ennek alkalmazható technológiai újításokban való testet öltése teremti meg a fenntartható gazdasági növekedés alapját.

Humán tőke

A humán tőke fogalma az ember fizikai és szellemi képességeit hasznosuló befektetésként értelmezi. Míg az egyén fizikai tőkéjét pl. testedzéssel, vagy egészséges életmód folytatásával növelheti, a napjainkban egyre fontosabb szerepet kapó szellemi tőkéjét az oktatási és képzési rendszerekben való aktív részvétellel gyarapíthatja. Világviszonylatban jól megfigyelhető tendencia, hogy egyre nő a népesség iskolázottsága. A fejlett országokban gyakorlatilag már nem létezik az analfabétizmus, az érettségizettek és a diplomások aránya is egyre nő. A munkaerőpiac a társadalom egészének átlagában a magasabb képzettséget magasabb reálbérrel honorálja, ezáltal is ösztönzi az egyént saját humán tőkéjébe való befektetésre.

Mivel napjainkban mind a szellemi humán tőke mennyisége, mind a minősége rendre nő, nem meglepő, hogy az egy főre jutó termelékenység is növekedést mutat. A termelékenység növekedés pedig jólét-növelő hatású.

A nagyobb népességből és a jobb kiválasztási és képzési rendszerekből következően ráadásul egyre több és több különösen tehetséges és intelligens ember járulhat hozzá a tudományok és a technológiák fejlődéséhez. Belátható tehát, hogy a humán tőke és az ötletek kölcsönösen és pozitívan hatnak egymás mennyiségére és minőségére.

Intézmények

Az intézmények szűkebb értelemben közösségi célra alakult társadalmi, vagy állami szerveződések. Az intézményi közgazdaságtan tágabb értelmezésében az intézmények mindazon formális, vagy informális szabály-, kölcsönhatás- és normarendszerek, viselkedésminták, magatartásformák, amelyek mindennapi életünket, és így a gazdaság működését is meghatározzák, befolyásolják. Daron Acemoglu az intézményrendszerek két nagy csoportját különíti el: a befogadó és a kizsákmányoló intézményrendszerekét. A befogadó intézményrendszerek utat engednek, sőt olykor még rá is erősítenek a gazdasági szabadságból, a jól működő piaci mechanizmusokból és az újításokból származó kedvező folyamatokra, így mintegy megágyaznak a gazdasági növekedésnek. Jellemző rájuk a magántulajdon védelme, a szerződések szabadsága és kikényszeríthetősége, a hatalmi ágak szétválasztása és társadalmi ellenőrizhetősége. A kizsákmányoló intézményrendszereket működtetők közvetlen hasznot húznak az intézmények működtetéséből, ún. járadékvadászatot folytatnak, ezáltal nem érdekeltek, sőt ellenérdekeltek abban, hogy a szabad piaci mechanizmusok, vagy új, innovatív intézmények érvényesülhessenek. Azon túlmenően. hogy az újítások érvényre jutását Acemoglu a hosszú távú gazdasági fejlődés szempontjából nélkülözhetetlennek tartja, magát a folyamatot teremtő rombolásnak nevezi, hiszen a „régi” technológiák, eljárások haszonélvezői általában kárvallottjai lesznek az „újnak”. A társadalomtudomány szempontjából az az igazán lényeges, hogy a változás hatására hosszabb távon és fenntarthatóan a közösség egészének jóléte hogyan változik. A jól működő befogadó intézményrendszer hatékony oktatási, egészségügyi, szociális rendszerével, törvényi szabályozóival és még számos módon a lakosság, az ötletek és a humán tőke számára olyan környezetet teremt, amelyben a hosszú távú gazdasági növekedés és a társadalmi jólét emelkedése szavatolható.

Nagy Z. Dávid

DEX Műhely

Felhasznált irodalom:

Acemoglu, D. (2012). The World Our Grandchildren Will Inherit. NBER Working Paper, no. 17994.

Acemoglu, D., & Robinson, J. A. (2013). Miért buknak el a nemzetek: a hatalom, a jólét és a szegénység eredete.

Erdős Tibor (2003): Fenntartható gazdasági növekedés. Akadémia Kiadó, Budapest.

Jones, Ch. I. & Romer, P. M. (2010). The New Kaldor Facts: Ideas, Institutions, Population, and Human Capital. American Economic Journal: Macroeconomic, 2(1), 224–245.