Mit mond egy közgazdász a demokráciáról? Mindenképp szüksége van egy országnak politikai szabadságra a fejlődéshez? Összefügg-e az anyagi, és a polgári szabadság? Létezik-e jólét anélkül, hogy az ember ne gyakorolhatná szabadon politikai jogait? Az ukrajnai helyzet kapcsán egykori elnökünk, Kele János elmélkedett a kérdéseken.

Ukrajna évszázadok óta nyugat és kelet ütközőzónájának számít. Kulturális, nyelvi, etnikai és társadalmi megosztottsága árnyalja a képet, de a fő gond mindig is az volt, hogy az ország útjában állt az orosz nagyhatalmi törekvéseknek. Ahogyan Zbigniew Brezinski, lengyel származású amerikai politológus mondta valamikor: Oroszország Ukrajna nélkül csak egy ázsiai nagyhatalom, vele együtt viszont már európai is.

Akármennyire is összetett a jelenlegi ukrajnai helyzet, a konfliktus lényege az értékválasztásban rejlik. Ukrajnának a nyugati típusú demokrácia és a hagyományosan keleti jegyekkel bíró autokrácia között kell választania. De vajon valóban annyira egyértelmű a választás, mint amilyennek elsőre tűnik?

Tényleg minden esetben a demokrácia és a nyugati típusú jogállam garantálja a fejlődés lehetséges legmagasabb fokát?

Li Kuan Ju, egykori szingapúri miniszterelnök szerint például nem, sőt, a politikai szabadság és a polgárjogok megvonása jóval hatékonyabban serkenti a gazdasági növekedést. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy ha az emberek választhatnának a politikai szabadság és gazdasági szükségleteik kielégítése között, kivétel nélkül utóbbira voksolnának. Még igen komoly szintű nemzetközi politikai vitákban is rendszerint felmerül a kérdés, hogy vajon mi az előbbre való: a szegénység és a nyomor leküzdése, vagy a polgárjogok garantálása? Látszólag logikusnak tűnik azt válaszolni, hogy az előbbi, és a polgári szabadságjogok szavatolásának előtérbe helyezése olyan luxus, amelyet egy alacsony jövedelmű ország egyszerűen nem engedhet meg magának.

Ráadásul sokszor az empirikus bizonyítékok is ezt az elgondolást támasztják alá. A korábbi évtizedekben számos ázsiai ország (Dél-Korea, Szingapúr, jelenleg Kína) képes volt arra, hogy autoriter berendezkedés mellett is nagyobb növekedési ütemet produkáljon, mint néhány demokratikusabb értékekkel bíró versenytársa (India, Costa Rica). Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy az Afrika sikersztorijának számító Botswana éppen a demokratikus jogrend kialakításával kezdte meg szárnyalását a kontinensen.

Közelebb juthatunk a válaszhoz, ha azt vizsgáljuk, milyen okok vezettek az autoriter berendezkedésű, de gyorsan fejlődő ázsiai országok sikeréhez. Könnyű belátni, hogy mind a koreai, mind a szingapúri növekedésben hatalmas szerep jutott a verseny iránti nyitottságnak, a nemzetközi piacokra való belépésnek, a magas színvonalú oktatásnak, valamint az export és az iparosítás állami ösztönzésének. Az viszont, hogy ezen stratégiák és politikai elgondolások bármelyike olyannyira ne fért volna össze a demokratikus berendezkedéssel, hogy működését a kormányzatnak diktatórikus módszerekkel kellett kikényszerítenie, nehezen igazolható.

Szintén hasonló logikai bukfencet találunk az emberek politikai jogokat és gazdasági előnyöket érintő szabad választását illetően is. Li Kuan Ju szerint az állampolgárok minden esetben az utóbbi lehetőségre voksolnának, ám az, hogy ez a feltevés valóban igaz-e, csak demokratikus választásokkal és szabad véleménynyilvánítással lenne igazolható. Éppen azokkal az eszközökkel, amelyet egy autoriter berendezkedés semmi szín alatt nem hajlandó engedélyezni.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az empirikus tapasztalatok nem adnak meggyőző választ a kérdésre. Érdemes tehát megvizsgálnunk azt,

vajon milyen elméleti összefüggés lehet a politikai szabadságjogok kiterjedt gyakorlása és a gazdasági szükségletek kielégítése között?

Egyrészt, ezen a téren is van néhány történelmi tapasztalatunk. Még soha nem tört ki éhínség olyan független országban, amelyet szabad választásokon, demokratikusan megválasztott kormány irányított. Fordítva viszont ez már nem igaz: igen sok tapasztalattal rendelkezünk azt illetően, hogy jelentős problémák fordulnak elő a lakosság ellátásában tekintély- és/vagy önkényuralmi rendszerekben, illetve autoriter berendezkedésű diktatúrákban.

Gondoljunk csak bele: vajon lehetséges-e értelmezni gazdasági szükségleteinket érdemi vita és szabad véleménycsere nélkül? A logika azt mondja, hogy már a gazdasági szükségletek alapszintű megfogalmazása is megköveteli a politikai szabadságjogok gyakorlását, ilyen módon tehát az összefüggés meglehetősen közvetlen a kettő között. Különböző kutatások például azt mutatják, hogy India azon részein, ahol az írni-olvasni tudók aránya viszonylag nagy a teljes népességben, jelentősen visszaesett a születésszám. A híres közgazdász, Amartya Sen szerint mindez azért történt, mert nyilvános eszmecsere zajlott arról, milyen káros hatásai lehetnek a magas termékenységi rátának nem csak a fiatal nőkre, de a közösség egészére nézve is. Mindez lefordítva azt jelenti, hogy az emberek a nyilvános és szabad vita hatására képesek voltak átértékelni évtizedes preferenciáikat. Ha nem létezett volna politikai szabadság, és a kérdésről nem alakul ki nyilvános vita, mindez sosem történik meg.

De vajon képesek vagyunk ezt számokkal is bizonyítani?

A Freedom House Intézet ’Freedom in the World’ című jelentése a szabadság szintjét értékeli a világ szinte összes országában. Számunkra most azért lesz tökéletes ez a mutató, mert hat dimenziója segítségével mind a politikai jogokra, mind a polgári szabadságjogok érvényesülésére vonatkozóan vonhatunk le belőle következtetéseket.

A jelentés végeredményében minden egyes vizsgált országot, mindkét dimenzióban elhelyez egy 1-7-ig terjedő skálán. Ebben a dimenzióban az 1 a szabadság legteljesebb fokát, a 7 pedig legkevésbé szabad szintet jelöli. Ha egy viszonylag egyszerű regressziós eljárás segítségével összevetjük az országonként kapott szabadsági szinteket a GDP/fő adatokkal, akkor nagyjából arra az eredményre jutunk, hogy a kevésbé szabad országok általában szegényebbek, mint a nagyon szabadok.

És ez hasonló módon (vagy még inkább) akkor is igaz, ha a politikai jogok helyére a polgári szabadságjogokat helyettesítjük be.

Egyértelmű ok-okozati kapcsolatot ugyanakkor ez az összevetés sem mutat, nem vonható le tehát az a konzekvencia, hogy egyes országok akkor és csak akkor gazdagabbak más országoknál, ha egyben szabadabbak is. Az viszont tisztán látszik a grafikonokon, hogy a magas szabadsági szinttel rendelkező (ez a vízszintes tengelyen az origóhoz minél közelebbi helyet jelent) országok általában relatíve magas GDP/fő szinttel rendelkeznek a kevésbé szabad országok többségéhez képest.

Bár tudományosan teljességgel megalapozott állásfoglalást nehéz tenni, az nagyjából egyértelműnek tűnik, hogy Li Kuan Ju azon kijelentése,

miszerint az anyagi jólét és a politikai szabadság nem függ össze, téves.

Nem lehet bármilyen jellegű politikai intézkedést és rendszert összehangolni bármilyen gazdasági intézkedéssel. Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász szerint például a gazdasági szabadság szerves alkotóeleme a tágan értelmezett szabadságnak, s mint ilyen, a politikai szabadság megteremtésének egyik legfontosabb előfeltétele. Az a rendszer, amely garantálja a szabad gazdálkodást, egyben elvezet a politikai szabadság magasabb fokához is, hiszen elválasztja egymástól a politikai és gazdasági elitet. Vagyis lehetővé teszi, hogy adott esetben az egyik kompenzálja a másikat.

Jól bizonyítja mindezt, hogy a történelemben nagyjából az 1800-as évek elejéig nem volt tapasztalható konstans és tartós gazdasági növekedés. A gazdasági növekedés beindulása, fenntartható pályára kerülése, a jólét fokozatos növekedése egyértelműen együtt járt a politikai szabadság és a demokratikus rendszerek kialakulásával, valamint megszilárdulásával.

De vajon miért jár kéz a kézben a politikai szabadság, a gazdasági szabadság és a fejlődés?

Gondoljuk csak végig: a politikai szabadság azt jelenti, hogy egyetlen ember sem kényszerítheti rá akaratát korlátok nélkül embertársaira. Azáltal, hogy a piac kivonja a gazdasági élet szervezését a politikai hatalom ellenőrzése és irányítása alól, kikapcsolja az állam gazdasági kényszerítő hatalmát az állampolgárok felé. A gazdasági erő ezzel tulajdonképpen korlátozza a politikai hatalmat, így növeli a polgári szabadságot, hosszú távon pedig önfenntartóvá teszi a rendszert. Látnunk kell, hogy az egyes szabadságok nem függetlenek egymástól, hanem kölcsönösen feltételezik a másikat.

Ukrajna sajátos geopolitikai és etnikai-kulturális pozíciója miatt úgy tűnik kétféle függés, az európai és az orosz között választhat. Valójában azonban nem erről van szó: Ukrajna jövőjét a nagyobb politikai és polgári szabadság, valamint a központosított, autokratikus államkapitalizmus közötti választás határozza meg. Ha előbbit választja, azzal megnyílik előtte a kapitalista, szabad tulajdonjogon és demokratikus értékeken alapuló fejlődés lehetősége, amely hosszú távon versenyképességet, gazdasági növekedést és jólétet eredményezhet. Ha a központosított, autoriter álláspont és érdek győz, akkor viszont Ukrajna minden eddiginél nagyobb kihívás elé néz: úgy kell a fejlődés útjára lépnie, hogy az minden korábbinál törékenyebb lesz, hisz nem a polgári szabadság és a demokratikus értékekből fakadó szabad választás lehetősége motiválja.

A cikk sorvezetőjéül Dr. Czeglédi Pál egyetemi docens, „Gazdaságpolitikai alternatívák a modern világban” című kurzusa során elhangzott gondolatai szolgáltak. Köszönet érte.